2010. január 7., csütörtök

Esti mese Gabi módra (kérem a véleményeket róla)

A kis sárga taxi


Sok utat megjártam, sötétben, világosban. Sok emberrel találkoztam, akik hazatartottak. Sok nyelvet megtanultam, és nem is unatkoztam. Színem, mint az arany, de mégsem vagyok értékes fémdarab. Négy kerekem közül, ha egy hiányzik, kicserélik Szemem sötétben, világít, reggel viszont elalszik. Furcsa módon mégis ébren vagyok, mert a munka soha nem alszik, úgy bizony.

Talán most arra kitaláltátok gyerekek, én egy sárga taxi vagyok, nem egy kerekes. Samu barátommal, a taxisofőrrel járom az utat, legyen az fagy, hó vagy szélvihar. Bár kicsi vagyok, de gyors, az bizony vagyok. Hisz az idő pénz, gyorsan megspórolom én. Samu barátom nyomja a gázt, én meg csak futok tovább.

Emlékszem én a születésem napjáról, emlékszem a motorom első, lágy indítására, mikor még épp csak kijöttem az autó gyárból. Gondolták az ottani kerektelen emberek: „Ki kéne próbálni ezt a kis járgányt, de ízibe!” Be is ült a karosszériámba egy dagadt valaki, súlya, mint vagy száz lóé. És ezt tényleg nem az erőmre mondtam, az megér kétszázat is, mikor álmodom. Szóval mentünk egy kört, elég lassan szegény fejem. Pedig eddig nem is tudtam, hogy az is van nekem. A körvégén kiszállt a kövér emberke, de megkönnyebbült mind a négy kerekem. Mondta a dagadt: „Ez nem jó, túl lassú.” Mire egy másik: „Csak te vagy súlyos, Sanyi.” Ezek után utamra engedtek, persze a legközelebbi taxis munkahelyre. Nem is az volt a gond, hogy kevés taxi volt ott. Oh, nem, ott annyi volt, mint a tenger. Inkább csak az, hogy egy féleszű sofőrt fogtam ki hamar. És hogy kiről beszélek? Persze, Samuról. Igaz, szíve helyén van, de esze a világvégére tart, oh jaj. Akkor nem igen bírtam, most arra haverom, na. Beszéde furcsa, igen vidékies, de nem tehet róla, nem épp pesti ez.

Gyula mellett nem messze, egy kis faluban nőtt Samuka fel. Apja jó munkás ember, nem is csoda, hogy oly szorgalmas a cimbikém. Nem kell félre érteni, amit az apjáról mondtam, én csak egy kocsi vagyok, nem szólhatok rosszat. Anyjáról, róla sem mondhatok semmit. Szorgalmasan végezte a házimunkát, mint egy szorgalmas hangya.

Telt múltak az évek, Samu barátom felnőtt. Szülei útjára indították, hogy keressen kenyérre betevőt. Hát igen, de mihez ért is ő? Se diploma, se iskola nincs a zsebébe. Bár számolni azt tud, egy, kettő. Csak azt felejti el, mikor jön a harminc-kettő. Egyszer fejére fújt a szerencse, a szél egy hirdetés fújt feléje. Hogy mi volt rajta? Taxis kerestek Pesten. Csak hogy mi volt az a taxis, azt elfelejtette. De gondolván: „Léhét, hogy olyán, mint a tráktor.”. Így neki vágott s utazott Pestre, nyugodtan. Na igen, de odaérve, kiderült, hogy nem épp rokonom a traktor. Sőt különbözünk, mint sült a makktól. Samu szegény meghökkent, mi a csuda vagyok én. Beült az ülésbe, a vezető helyére, háromszor imádkoztam, ne essen nekem bajom. De végül fura módon, szép lassan elindultam. Samu nem is olyan buta, mint először gondoltam. Tanulékony ember, ez csoda, gyorsan belejön a dologba. Egy idő után úgy tudott vezetni, mint kiskutya ugatni. Bár sokat segítettem neki, mentem óvatosan is. Féltem, hogy még neki megyünk az első oszlopnak, vagy éppen bele egy árokba.

Pár hónap múlva Samu meg tanult vezetni. Jogsit is kapott, meg is érdemli. Sokat dolgozott, reggeltől Mikulásig, én meg győztem a benzint leadni. De nem maradt sovány szegény motorom, Samu teletömte, csak győzte a pénztárcája a litereket. A benzin számomra olyan, mint embernek az élvezeti cikk, egy idő után az élet részévé válik.

A munkám talán unalmasan hangzik, pedig tud meg nem is az, pajti. Sok történetet hallottam, mit emberek elpanaszolnak nap, mint nap Samunak. Csak az a gond, hogy ő nem érti a politikai gondot, engem meg nem érdekel az efféle dolgok. Amit a legjobban szeretek, az egy-két taxis vicc persze. Mondok is nektek egyet: „Taxi!” „Tessék?” „Gyalog megyek!” Ettől rögtön röhögnöm kell. Néha a sok nevetéstől leállok, Samu meg állandóan káromkodik. De aztán, végül, tovább megyünk dolgozni.

Mindig bírtam az embereket, de két dolgot kivéve. Hogy mit is? Először is, ha kutya van az ülésen. Szétrágják a kárpitomat, és még milyen büdösek. Főleg mikor vizesek. Emlékszem, volt egy szörnyű esett egy kutyával, ami leginkább vattapamacsra emlékeztettet. Icike-picike volt, pisze kis orrú, szőrre rengeteg. És még hogy hullott, a macska rúgja meg! A hátsó ülésem nem is látszott a szőr tengertől, Samu ennek nem éppen örült. Hát még én hogy nem örültem, le is álltam mérgemben. Álltunk is egy jó darabig, míg az utasok ott nem hagytak minket. Samu fura módon örült a dolognak, el is kezdte tisztítani az ülést nyomban.

Hogy melyik dolgot nem bírom még rettenetesen? A gyerekeket, ne vegyétek sértésnek. Szeretem őket, nem is ez a baj, csak a fegyelmezetlenséget utálom csak. Erről eszembe jut egy történet, egy dagi kisfiúról, aki állandóan csokit evett. Ha csokiból lenne a feje, biztosan lenyelné egybe. Na szóval, ha már elkezdtem, ez a kisfiú iskolába siettet. Út közben ordibált, szájában száz csoki volt már. Ahogy beszélt, úgy köpködött, Samunak csokis is lett a füle tőle. Hátsó ülés tele csoki papírral, ami mind nagyon ragadt. Mikor elértük az iskolát, nem hogy nem fizetett, de a csoki papírokat is ott hagyta rögvest. „Ezt a fiút sem visszük többet!” mondta Samu és kitakarította a csokit hátul. Úgy is történt, ahogy mondta, többet el nem vittük a kölyköt soha.

Sok munka után, Samut meglőtte Ámor nyila is . A lány neve Bella, és igazán csinos csaj. Haja szín tiszta vörös, szeme, mint a tenger. Sokszor randiztak, végül aztán összeházasodtak. És persze kivitte nászútra Samut? Persze hogy én, az örök hű barátja.

Telt az idő. Bella terhes lett. Pedig reméltem, hogy egy ideig ez nem következik be. Kilenc hónap hosszúnak hangzott, de aztán hogy elszálltak a napok! Sokszor kellett vinnem őket orvoshoz, hogy megállapítsák, hogy van a poronty. Persze minden rendben van vele, kezdhetek félni tőle a jövőben. De már akkor nem is sejtettük, hogy okoz majd egy kis kellemetlenséget a születés idejében. Hogy miről beszélek? Elmesélem. Történt egyszer, hogy úgy döntött, meg akar születni. Pont este! Samu barátom kapkodta a fejét, míg Bella nyugtatta szegény. Összeszedték a cuccukat, bele tették a csomagtartómba. Pont mikor álmaim taxi lányáról álmodtam! Samu indított, de hevesen, padlóig nyomta a gázt, de fájt is nekem! Nem foglalkozva, hogy elfogyott a benzin, lendületből gurultunk, egyenesen a kórházig. De mire az orvosok kijöttek, megszületett a kisded. Samu szíve majd megállott, hát még az én akkumulátorom. Bevitték őket a kórházba, kiderült, hogy kis legény született. Nem is gondolkodtak a gyerek nevén, ő lett az ifjabbik Samu Döme. Hát nem szép is ez a név? Bella és a pici még jó pár napig kórházban aludtak, míg Samu és haverjai a kocsmában mulattak. Hát hol máshol nem tudtak ünnepelni, mint egy jó kocsmában, sörben úszni. Én persze nem is kaptam, így hát egy kicsit elszontyolodtam. De nem is gond, Samu bealudt, így a kocsma előtt aludtunk. Végül aztán, tiszta fejjel, elmentünk Bellát és Dömét meglátogatni. Azon a napon ki is engedték mind kettőt, Döme végig aludta az utat hazafelé menet.

Eltelt három év, nem mentem még nyugdíjba. De kevesebb munkát végzek mostanra. Motorom nem a régi, a kerekeim sem újak, de Döme élvezettel nyomja a dudámat. Állandóan beszökik a csomagtartóba, így apjával megy a melóba. De rögvest észrevesszük, azóta Samu csomagtartó ellenőrzést végez mindig. Ki tudja? Lehet, hogy taxissofőr lesz a gyerek. Csak nehogy engem vezessen! Ha vezetni akar, akkor a szüleit az orruknál fogva, persze ha ahhoz nem kell felmutatnia a jogosítványát nyomban.

Ennyi volt hát mit elmeséltem ma nektek. Meséljétek tovább testvéreteknek. Ők meséljék tovább unokatestvéreknek, és még mondanám tovább, de inkább megkímélek vele!

Most búcsúzom tőletek, majd holnap is gyertek el. Holnapra lesz sok mesélni valóm. Most már tényleg mennem kell. Búcsúzik tőletek a kis sárga taxi.

Nincsenek megjegyzések: